Arra gondoltam, ha már így a lakásba szorultunk, olvassunk minden nap egy verset. Megpróbálom a kezdeményezét megtartani, és minden nap újabb költeményt választani. Aki kedvet kap, küldhet javaslatot versre, és megosztom (addig sem nekem kell verset keresni!). Akár hozzá is fűzhet pár szót, hogy miért ez a vers, és akár anoním is közzé teszem. Az email címem a Contact fül alatt található. A lap alján pedig lehet beszélgetni. Vége.
Baltasar de Alcázar (1530-1606): Dal Szívem belső hajlatán három tárgy van dicsbe-fonva: szép Inésem, meg a sonka, és a sajtos padlizsán. Lányok, ifjak! Oly nehéz, oly nagy volt Inés hatalma, hogy meggyűlöltem miatta mindent, ami nem Inés. Tébolyogtam lábnyomán, teljes évig félbolondja, míg egyszercsak az uzsonna sonka volt és padlizsán. Még Inésé volta pálma, de nehéz volt döntenem, melyiknek lesz lelkemen mostmár ékesebb varázsa. Mert egyenlők jobbadán ízre, súlyra, fokra, fontra: hol Inés kell, hol a sonka, hol a sajtos padlizsán. Szép Inésnek bája húz, sonkám Aracena éke, s padlizsánom főerénye az, hogy antik-andalúz. Nem tévedhetek, nem ám, mostmár pártatlan kimondva: egyet ér: Inés, a sonka és a sajtos padlizsán. Új szerelmem új igáját használnom jó arra lesz tán, hogy olcsóbban kapjam eztán szép Inésem drága báját. Ha szabódik szép babám, és magát csak húzza-vonja ellensúlynak ott a sonka és a sajtos padlizsán.
József Attila: Amit szivedbe rejtesz Amit szivedbe rejtesz, szemednek tárd ki azt; amit szemeddel sejtesz, sziveddel várd ki azt. A szerelembe - mondják - belehal, aki él. De úgy kell a boldogság, mint egy falat kenyér. S aki él, mind-mind gyermek és anyaölbe vágy. Ölnek, ha nem ölelnek - a harctér nászi ágy. Légy, mint a Nyolcvan Éves, akit pusztítanak a növekvők s míg vérez, nemz millió fiat. Már nincs benned a régen talpadba tört tövis. És most szivedből szépen kihull halálod is. Amit szemeddel sejtesz, kezeddel fogd meg azt. Akit szivedbe rejtesz, öld, vagy csókold meg azt!
Faludy György: Kiúszom egy sziklára Felégettem magam mögött minden hidat és örülök, hogy a hidak felégtek. Hosszú az utam, tanulok, egyre többet s többet tudok és kevesebbet értek. A friss szellő arcomba vág és markomban az ifjúság kardpengéje töretlen. Négyes rímek, metaforák, szerelmek és kóbor kutyák szállásadója lettem. Nincsen hazám, se passzusom. Csatahajók között úszom, de belső gőgöm éltet s egy istentől a versírást kaptam védelmül s vigaszul meg az érzékiséget.
Allen Ginsberg: Kozmopolita üdvözlet Lázadj fel a kormányok ellen, isten ellen. Maradj felelőtlen. Csak azt mondd, amit tudunk és képzelünk. Az abszolutum korlátozás. A változás abszolút. Köznapi szellemben örök észlelések. Azt figyeld ami életes. Vedd észre amit észreveszel. Kapd magad rajta hogy gondolkodol. Az elevenség megszűri magát. Ha senkinek sem mutatjuk meg, leírhatunk bármit. Emlékezz a jövőre. A szabadság az Egyesült Államokban kevésbe kerül. Csak magadnak adj tanácsot. Ne idd magad halálra. Két összekoccanó molekulának megfigyelő is kell, hogy tudományos adattá váljon. A mérőeszköz meghatározza az érzékelő világ jelenségformáját (Einstein szerint). A világegyetem szubjektív. Walt Whitman ünnepelt személy. Megfigyelők vagyunk, mérőeszköz, szem szubjektum, személy. A világegyetem személy. A koponyán belül és a koponyán kívül egyforma nagy térség. A gondolatok-közti űrben mi van? A szellem külső tér. Hogy beszélgetünk magunkkal éjjel az ágyban, hangtalanul? „Az első gondolat a legjobb gondolat." Ha a szellem formás, a művészet is formás. Információ-maximum, szótagszám-minimum. Sűrített szintaxis, tömör hangzás. A beszélt idióma tömény töredékes, ez kell. Lódítson ritmus, pörgessen magánhagzó. Körötte mássalhangzók, értelmet adnak. A magánhagzót ízleld, becsüld a mássalhangzót. A személy abból ismerszik meg, amit lát. Mások azon mérik látomásaikat, amit mi látunk. Őszinteség vet véget az őrületnek.
Allen Ginsberg: Azok ketten Így szólt a fa Nem szeretem azt a fehér kocsit alattam, benzintől bűzlik Mellette egy másik fa így szólt Mindig nyavalyogsz idegbeteg vagy abból is látszik, ahogy görnyedezel
Allen Ginsberg: Üzenet Amióta vetkőztünk dugtunk dumáltunk dolgoztunk sírtunk pisáltunk együtt egyazon álom ébreszt fel reggelente de te New Yorkba utaztál rám emlékezve Helyes Szeretlek Szeretlek és két fivéred őrült részeg ügyüket felvállalom Túl sokáig voltam egyedül Túl sokáig ültem úgy fel az ágyban hogy nem érinthettem térdet férfiét vagy nőét mindegy olyan szerelem kell amelyre születtem kellesz most mellém Tengerjárók az Atlanti-óceánon félkész felhőkarcolók kényes acélja Lakehurst fölött bömbölő léghajó fara Hat nő táncol piros színpadon pucéran Most a párizsi fákon zöld minden levél Még két hónap és aztán otthon szemedbe nézek
Allen Ginsberg: A leples bitang Csontjaimon csupasz hús Ha tüzes Apolló sarkantyúz Ha Fagyjankó kirúg rám Zsákvászon a lábkapcám Hamu hús és hó pofa Sínek közt lötyögök ide-oda Hulla a város az út kopár Alszom a töltés oldalán Levesem bádog csajkában Cukrom a mások markában Közel a sithez a Tigris-sor Jól élek a szemetes kannákból Korom az éj és vakul a szem A gyár belében odalenn Mezítláb rovom a puszta követ Gyere és hallgasd nyög az öreg Futok és félek pucér srác Szívem hidege híd alatt ráz Visítok rakpart parazsadon Testem egy gáztartálynak adom Lángol a hajam álmomban Tüzel a karom és karmom van Vas-királyé a törzsem Szárnyam lecsüng törötten Kurválkodók az éjben Vak úton csontos holdfényben Szűzek szajhák férfiak Vétkezhettek leplem alatt Ki tapad rám ha nő a sötét Hashoz a has és térdhez a térd Ki tekint csuklyás szemembe Ki tapad zúzos ölemre?
Petőfi Sándor: Szabadság, szerelem! Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem. Szerelmemért föláldozom Az életet, Szabadságért föláldozom Szerelmemet.
Székely János (1929-1992): Bolondos Az első napsugár Durva fürtödre száll. Szent Mihály gyönyörű Tornya új lángra gyúl, S a fellegekbe szánt. Búgó azúr szelek úsznak a firmament Taraján – végigcsordul Arcodon mosolyod S én könnyezem... „Úgy, úgy, bolond gyerek, Futnod hiába – vágyad Örökös szomjúságra Ítélte istened. Úgy, úgy, bolond gyerek, Fürdesd arcod a szélben, S hidd, hogy szelíd az élet, Szelíd és végtelen. Ringasd el minden álmod, Ringasd el ifjúságod, Aludj, aludj, szegény. Tündöklő glóriával Dereng a tiszta bánat Homlokod tükörén.” Szólsz, s lehunyod szemed, Olyan lágy a meleg, Olyan jó, hogy vagyok, Olyan jó, hogy szeretsz, Olyan jó, hogy hajad Vad fényrózsát remeg. Míg porba hullanak Korok és rendszerek.
Ének a kőszívű királyról Sötét volt még az ég, aludtak még a fák, az ifjú, szép király midőn nyeregbe szállt. Még félig éjszaka terült a föld felett, az ifjú, szép király lován hogy útra kelt. Az álmos udvaron igyekvő szolganép, sietve futkosott, sürgött a sok cseléd, zajos vadászkutyák, mohó ebek csaholtak, űzték a vak homályt, a halványuló holdat. Kürtszó és fáklyaláng! A vén kapus kitárta: megnyílt a várkapu hatalmas tölgyfa szárnya. Mint jégverés futott alá a kis csapat, a vágtató király nyomán a szolgahad. Szép volt és fiatal, gyönyörű a király, de soha-soha szebb, se ékesebb talán, és soha szilajabb, mint akkor korahajnal, midőn vadászni ment a fegyveres hadakkal. A boltíves kapun, a függő hídon át, az éjszín lovasok, a villámló paták, zúgott a kis sereg alá a városon, király és szolgahad a szűk sikátoron. Mint jégverés elől, riadtan félreálltak a fák és kétfelől az udvarok, a házak és porba hullt a nép, a város árva népe, a föld porába dőlt, az út porába, térdre. Elébe hullt a nép, de meg se látta őket, a könnyeket a porban, az arcokon a könnyet. Sötéten ült lován a király, s hallgatott. Nyomában éjszinű lovak és lovasok. Nem élt uralkodó a földön gazdagabb, nálánál vakmerőbb soha, se zsarnokabb. Övé a föld, az ég, övé volt, senki másé, a roppant tengerek egyedül a királyé! Már túl a városon lankás mezőre értek, a nap korongja hogy a füves földre lépett; föltündökölt az ég, s a reggel langy sugára aranyból szőtt ruhát terített a világra. Zöldellő réten és fölszántott földeken lágy szellő fújdogált puhán és csöndesen; roppant erdőhöz ért, s megállt a kis csapat, a nyugtalan kutyák, megálltak a lovak. A tiszta csöndön át vadászkürt hangja harsant, hogy megrendült belé a lég, és fölriadtak az erdő vadjai; zúgott és reszketett a fölzavart vadon, a szűzi rengeteg. Gyilkolt a szörnyű had. A levelek, a lombok, a rémült fák felett madársereg sikoltott. Jajongva fölcsapott és hullt alá a mélybe, az üldözők nyila amelyet szíven érte. Röpült a gyilkos érc, és ölt a véres kardvas, futott a gyenge őz, tépetten fútt a szarvas. Összetört ágbogas gyönyörűszép agancsa, vérzőn bukott a rőt, rogyott a holt avarra. És harsogott a kürt, és egész napon át a gyilkos fegyverek, szálltak a vad paták. A nap is véresen merült alá a mélybe. Hatalmas éj terült akkor a föld szinére. Hatalmas éj borult a rengeteg vadonra; az eltévedt király szolgáit szólitotta. De sürgető szavára csupán a rengeteg, a sűrű, néma éj, a síri csend felelt. Hét nap s hét éjszaka, hét hosszú éjszakán bolyongott egymaga az eltévedt király, rengeteg mélyiről míg végre kitalált, és étlen, szomjasan meglelte városát. Sötéten állt a vár. Az íves ablakok halovány üvegén izzott a telehold. Palota kapuján ugyan ki zörgetett? Nézte a vén kapus a késő idegent. Álmából kelve a hunyorgó szolganép, a sok-sok álmos arc, bámulta a cseléd, ily késő éjidőn a holdsütésen át a néma udvaron ki az, kit jönni lát? S halotta szólni őt, a sápadt idegent tulajdon kisfia - és nem ismerte meg. És nem ismerte meg tulajdon ifju nője, kicsinyke kis fia sikoltva bújt előle. És gyúltak mécsek és lobogva éji gyertyák, meglátta a király, meglátta akkor arcát, szörnyű vonásait! Öregen, összetörten egy rémült idegent látott meg a tükörben. Akkor a szolgahad levetve őt a földre, karon ragadta és a kapukon kilökte. Az út porába dőlt, hogy arca csupa könny lett, oly végképp maga volt, mire a porból fölkelt. Fázott és éhezett, nem volt, ki megetesse, ily késő éjidőn ki házába eressze. Könnyek közt zörgetett, könnyek közt és hiába, a koldus idegent nem volt, ki bebocsássa. Kunyhóknak ajtaján, holdfényes ablakon, hiába esdekelt a bezárt kapukon. Dühödt kóbor kutyák csaholtak a nyomába. Jaj a földönfutó királyok éjszakája! Elhagyta városát, hajdani palotáját. A fagyos ég alatt egekbe nyúló szálfák: föltűnt a mély vadon. A rengetegbe ment. De nem fogadta be a zordon rengeteg. És nem fogadta be egyetlen árva éjre az űzött szarvasok meghajszolt, büszke népe. Irgalmat esdekelt, elébük hullt az árva. De nem fogadta be a szarvasok családja. És nem fogadta be az erdők madara, a menny lakói, a fészeklakók hada, a büszke szarvasok, a tépett rengeteg a hajdani királyt, hazátlan öreget! Hét álló éven át bolyongott számkivetve, hét álló éven át nem lelve kegyelemre. Pusztába ment, de a sziklák is kitagadták, tengerre szállt, de a hullámok partra dobták. Kívánta a halált, de még annak se kellett. Akkor a hajdani király vad jajba kezdett. Fölsírt boldogtalan tenyerére borúlva, mintha önnön szive jajához folyamodna. "Szegények közt szegény lehetnék, csak lehetnék - kesergett a király - szolgák szolgája lennék! Magányos gyertyaláng szegények asztalán, szegények éjjelén vigyázó gyertyaszál! Madarak fészkeit ölelő semmi szél, lennék a holt avar szarvasok fekhelyén. Darabka néma rög, lennék a föld sara, maga a puszta föld, lennék a föld maga." Akkor az ég alól, miként az esti szellő, a messze rengeteg, eljött a távol erdő; lombos karjaival vigyázva betakarta, mint tékozló fiát tulajdon édesanyja. És jött az ég alól madarak csapata, a távol, messzi menny megannyi vándora. Hűvös forrásvizet és hozva édes termést, csőrükből megitatták, csőrükből megetették. És jött a szarvasok agancsos árva népe, a büszke szarvasok, eljöttek ők is érte, s az elveszett király törődött, gyönge testét, a megtalált királyt erős hátukra vették. S ahogy mind közelebb s közelebb ért vele ős városához a szarvasok menete, törődött tagjai megteltek friss erővel, miként a tavalyi faág, ha újra zöldell. Megnyílott városa, megnyíltak hajdani hatalmas városa ujjongó kapui. S miként a hazatért bűnbánók sírni szoktak, sírt, csak sírt a király hátán a szarvasoknak. Ünnepi lobogók lengtek az ég szinén, fújta a vásznakat, fújta a déli szél. És édes ünnepek szagos virágesője hullt, hullt az utakon a könnyes érkezőre. Megállt a kis csapat, megállt egy percre akkor, s az ujjongók közül egy csendes öregasszony, ősi szokás szerint, mit úgy kapott örökbe, a király lábait megmosta, megtörölte. Fényes zászlók alatt magas várába érve, kicsinyke kis fia futott, szaladt elébe. Kicsinyke kis fiát erős keblére vette, erős keblére, s ott zokogva átölelte. Szép, ifjú asszonya karján arany ruhával, fehér inggel kezében fogadta fenn a várban: aranyló új ruhát, új inget adva rája, szép, ifjú asszonya a könnyező királyra. Leomló fürtjei fénylőn körülragyogták. Meglátta a király, meglátta akkor arcát, ifjú vonásait: szemében sűrü könnyel megszépült önmagát találta a tükörben. Élt és uralkodott még sok-sok évig aztán országa népein, hatalmas birodalmán. Élt és uralkodott még sok-sok éven át, szeretve népeit, szolgálva városát. S hogy meghalt a király, s könnyek közt eltemették, századokon keresztül őrizte még az emlék; legendás életét megőrizte a nép, idézte, emlegette a késő ivadék: Volt egyszer egy király, szép volt és fiatal, de kőből volt szive, gőgös volt és szilaj. Sötétlő hajnalon elment vadászni egyszer szolgák hadával és vérszomjas, gyors ebekkel. Álló nap öldökölt, de eltévedt a hajszán, és ősz lett és öreg, földönfutó aggastyán. Elűzte őt a nép, tulajdon ifju nője, kicsinyke kis fia sikoltva bújt előle. De szörnyű vétkeit megbánta s megtagadta. Eljött a rengeteg akkor és betakarta. Az ég madarai megitatták, etették. Erdei szarvasok erős hátukra vették. Kicsinyke kis fia sírva futott elébe, kicsinyke kis fia apjának kebelére. Fiatal asszonya arany ruhával várta, aranyló szép ruhát, lágy gyolcsot adott rája, aranyló szép ruhát, lágy gyolcsot adott rája.
Bár színem fekete Végűl mindíg Isten útját követtem, bár színem fekete. Ezért, ha egyszer elfogadtatom, úgy leszek az üdvözültek sorában, mint leeresztett sötét zászló, becsavart lobogó, szótlanúl és jelentés nélkűl, és mindeneknél boldogabban.
Éveink hozadéka Mindenki elhülyül, nem a bölcsességünk növekszik évről évre; újabb rossz szokás társul a régiekhez, és jobban is ingerel, mármint a másoké, mint annakelőtte; a magunkét számbavesszük magunkban, elítéljük, hanem szabadon eresztjük a többiek közt. Holott közben gyarapszik, kinél hogy, tudás és teljesítmény: érlelődünk - de ember és a műve más-más körben köröz. Egymásra utalva pedig, hisz olyan kevesen egyívásúak, összejárunk eltölteni a maradék időt, átvánszorogni az ünnepek sivatagján; szombat esték és vasárnap délutánok karámjába terelődik a régi nyáj most is, mint tavaly és tavalyelőtt, és mint jövőre is nyilván, jövőre is. Mint elszánt nevetés a régi viccen, jelenlétünk fölharsan az ismerős szobákban újra; mint a rettegés íze a szürkülő ölelkezésben, visszatér.
József Attila: Kerész leszek Kertész leszek, fát nevelek, kelő nappal én is kelek, nem törődök semmi mással, csak a beojtott virággal. Minden beojtott virágom kedvesem lesz virágáron, ha csalán lesz, azt se bánom, igaz lesz majd a virágom. Tejet iszok és pipázok, jóhíremre jól vigyázok, nem ér engem veszedelem, magamat is elültetem. Kell ez nagyon, igen nagyon, napkeleten, napnyugaton - ha már elpusztul a világ, legyen a sírjára virág.
Radnóti Miklós: Szakítottunk Te véresre csókoltad a számat és lihegve kértél, hogy maradjak. Nem maradok. Menj be szépen, én meg elindulok a mérföldkövek között a sárban. Mit nézel? A hófehér éjek után ugye-e könnyező, foltos olvadás szakadt. Hallod? A vézna fákban a nyárt siratják most korhadt, téli szentek. Ne sírj. A könnytől csúnya lesz a szemed és nem bírom folytatni, ha könnyezel. Hallod-e? Szél szánkázik zúgva a dombokon és itt te előtted fodros a sár. Megértettél? Sár. Sár és Gyűlölet van az alján minden csillogó, nagy szerelemnek. Most menj. Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek és ezért most itthagylak az úton. Kedvesem. Nagyon, nagyon szerettelek és hogyha találkozunk, talán újra kezdem. Menj már
József Attila: Szerelmes vers Hegyes fogakkal mard az ajkam, Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam, Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak, Harapj, harapj, vagy én haraplak. Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek, Csak szép játék vagy, összetörlek, Fényét veszem nagy, szép szemednek. - Ó nem tudom. Nagyon szeretlek. Úgy kéne sírni s zúg a vérem, Hiába minden álszemérem, Hiába minden. Ölbe kaplak: Harapj, harapj, vagy én haraplak!
Fátyol Nincs nap. Nincs hold. És nincs gyerekkor. És főként föld nincs, anyaföld. Nincs koporsó és nincs haza. Nincs bölcső és nincs megvetett ágy, fejünk alá igazitott halál. Tűhegyen forog, aki él, s a mi békénk, az se egyéb, mint egy lekonyult szárny, mely ráalél, mint egy levetett, vagy le se vetett menyasszonyfátyol ájul rá a szögre. Fityeg. Fityegünk Temetőnk sincs.
Pilinszky János: Négysoros Alvó szegek a jéghideg homokban, Plakátmagányban ázó éjjelek. Égve hagytad a folyosón a villanyt. Ma ontják véremet.
József Attila: A bűn Zord bűnös vagyok, azt hiszem, de jól érzem magam. Csak az zavar e semmiben, mért nincs bűnöm, ha van. Hogy bűnös vagyok, nem vitás. De bármit gondolok, az én bűnöm valami más. Tán együgyű dolog. Mint fösvény eltünt aranyát, e bűnt keresem én; elhagytam érte egy anyát, bár szivem nem kemény. És meg is lelem egy napon az erény hősein; s hogy gyónjak, kávézni hivom meg ismerőseim. Elmondom: Öltem. Nem tudom kit, talán az apám - elnéztem, amint vére folyt egy alvadt éjszakán. Késsel szúrtam. Nem szinezem, hisz emberek vagyunk s mint megdöföttek, hirtelen majd mi is lerogyunk. Elmondom. S várom (várni kell), ki fut, hogy dolga van; megnézem, ki tünődik el; ki retteg boldogan. És észreveszek valakit, ki szemmel, melegen jelez, csak ennyit: Vannak itt s te nem vagy idegen... Ám lehet, bűnöm gyermekes és együgyű nagyon. Akkor a világ kicsi lesz s én játszani hagyom. Én istent nem hiszek s ha van, ne fáradjon velem; majd én föloldozom magam; ki él, segít nekem
József Attila: Medáliák 3 Totyog, totyog a piócahalász, bámul, bámul a sovány kanász, lebeg, lebeg a tó fölött a gém, gőzöl, gőzöl a friss tehénlepény - egy fáradt alma függ fejem felett, a hernyó rágott szívéig szemet, kinéz hát rajta és mindent belát, virág volt ez a vers, almavirág - -
Zuhanás a Semmibe Most szeretnék egy förtelmest zuhanni A Semmibe S minden készet nemesen másnak hagyni. Úgyis halál volna egyetlen szépem S késlekedik, Mint vicinális sötét, kis vidéken. Fölkinálom, két nyúlt karom föltartva, Életemet. De az a gúnyos Sors nem akarja. Hát én legyek magamnak durva őre És a Halált Én invitáljam előbb és előre? Gyönyörködöm ma is az őszi Napban És örülök, Hogy úgyahogy, de élőn megmaradtam. Gyönyörködöm a földi gyönyörökben És utamon Szabad az út, csak jönnének még többen. Én egyre vágynék: förtelmest zuhanni S mégis élve Semmisülni, élni, vágyni és kapni.
Ady Endre: Egy párisi hajnalon Sugaras a fejem s az arcom, Amerre járok, száll a csönd, riad, Fölkopogom az alvó Párist, Fényével elönt a hajnali Nap. Ki vagyok? A győzelmes éber, Aki bevárta, íme, a Napot S aki napfényes glóriában Büszkén és egyedül maga ragyog. Ki vagyok? A Napisten papja, Ki áldozik az éjszaka torán. Egy vén harang megkondul. Zúghatsz. Én pap vagyok, de pogány pap, pogány. Harangzúgás közt, hajnalfényben Gyujtom a lángot a máglya alatt, Táncolnak lelkemben s a máglyán A sugarak, a napsugarak. Evoé, szent ősláng, Napisten. Még alszik itt e cifra rengeteg, Én vártam, lestem a te jöttöd, Papod vagyok, bolondod, beteged. Sápadt vagyok? Piros sugárt rám. Boldog Ad-üköm pirosabb legény Volt, ugyebár, mikor papod volt? Hej, sápadok már ezer éve én. Szent Napkeletnek mártirja vagyok, Aki enyhülést Nyugaton keres, Táltosok átkos sarja talán. Sápadt vagyok? Óh, fess pirosra, fess. Gyűlölöm dancs, keleti fajtám, Mely, hogy kifáradt, engemet adott, Ki sápadtan fut Napnyugatra, Hogy ott imádja Urát, a Napot. Hogy volt? Mindegy. Fáradt a vérem, Imádom a fényt, lángot, meleget, Keresek egy csodát, egy titkot, Egy álmot. S nem tudom, mit keresek. Keleti vérem, ez a lomha, Szomjúhozóan issza Nyugatot: A Napisten legbúsabb papja, Rég kiszórt, fáradt sugara vagyok. Egy nóta csal. Rég dalolhatta Szent Ázsiában szép, vad, barna lány, Egy illat űz, csodavirágból Lehelte tán be egyik ősanyám. Valami ősi, régi rontás Száll előttem s én lehajtom fejem, Várok valamit. S amit várok, Nem dicsőség, nem pénz, nem szerelem. Mit várok? Semmit. Egy asszony Utamba állt és néha csókot ad: Sohse látott ez a csókos Páris Betegebb és szomorúbb csókokat. Várok. Lesz egy végső borzongás, Napszálltakor jön, el fog jönni, el S akkor majd hiába ébresztnek Könnyes csókkal és csókos könnyüvel. Elmúlik a Napisten papja, A legfurcsább és a legbetegebb, Aki fáradt volt, mielőtt élt S aki még Párisban sem szeretett. Evoé, szent ősláng, Napisten, Kihuny a láng, Páris riadva zúg, Új csatára indul az Élet, A nagyszerű, a pompás, a hazug. Én is megyek, kóbor, pogány hős, Új, balga Don, modern, bolond lovag, Ki, mi van is, irtja, kiszórja Önlelkéből az áldott álmokat. Sugaras a fejem s az arcom, Zúg a harang, megyek lassan tovább: Megáldozott a dús Párisnak Kövein a legkoldusabb nomád.
Pályi Sándor Márk: Majd beülünk egy autóba
Majd beülünk egy autóba
(ha lesz egy autóm)
Nagy Zsófival
(limuzin lesz)
és nekivágunk az útnak
vidéki panzióban alszunk
noha nem szeretem a vidéket
és amíg az autó műszerfalát nézzük
(nézzük és hozzányúlunk)
azt a sok kis világító magvat
mindennek magvát
valamit beszélgetünk
csak ne legyen rossz íze
csak ne legyen rossz íze a cigarettának
és a vidéki főút-panzió teraszán
(ami valójában erkély de mi terasznak nevezzük)
tovább írjuk a történetünket
mint ezen a kis budai belső udvaron
ma délelőtt
és minduntalan
visszfények minduntalan
A csodák esztendeje
Összeszaladt Ősz, Tél, Tavasz, Nyár,
Folyók mély bölcsőkből kikeltek
S engem elhagynak már azok is,
Akik eddig szívvel sziveltek.
Valaki megőrült az Űrben,
Valamely Nap járja bolondját,
Valaki mindent összezavart
S üstökösök jövését mondják.
Nagy vágy-kötelek elszakadnak,
Ébrednek oktalan szerelmek
S karunkon a régi örömök
Lesznek bús, utálatos terhek.
Bicskák szomjasabbak a vérre
S gőzösök egymásba szaladnak
S akik szerették az Életet,
Most nagy Halál-légyottot adnak.
Ki csinálja, ki jár közöttünk?
Egymás mindene minden-minden
S a felhőt az a Cél kergeti,
Mely itt tapos a lelkeinkben.
Egy pillanat és minden más lesz,
Más a holt Tenger, más az örvény
S másképpen villan meg agyamon
Minden gondolat, minden törvény.
Jaj, jaj, be félek, félek, félek:
Mi lesz vajon, jaj, mi lesz holnap?
Messze világok szeszélyei
Nekem holnap mit parancsolnak?
Hogyan tiportat el a sorsom,
Hogyan hal el minden, mi drága?
Óh, örök titkoknak szomorú,
Borzasztó, egységes világa.
Ady Endre: Az izgága Jézusok
Kegyes hölgy Krisztust egyszer szült, rég
S azóta is hiába várjuk
Rívó anyától s jámbor csemetétől
Hozsánnás idők teljesültét.
Soha bizony nem nőtt ily nagyra
S ilyen gyötrőn feszültre várás:
Mintha virradni utálna az égbolt
S mintha mindig csupán virradna.
Néha ébreszt víg hajnal-ének
S rá nyögve sóhajt vajudó vágy,
Megvadulnak a nászbeli bús párok,
Mintha Krisztust teremtenének.
S az idők mégis állnak, várnak
Régi Krisztus kis bűvkörében,
Síró anyáktól vidám megváltója
Sohse fog jönni a világnak.
Sok-sok Krisztust, de mosolyogva
Küldjetek el, friss anyák, hozzánk,
Pálmák napján nem csöndes szamárhát kell,
De tűzszekér égig robogva.
Sok-sok harcos s diadal-ének,
Sok vakmerőség, vér, tűz és hit,
Ezt hozzátok, elkrisztusodott, bús,
Keresztfás, szikkadt anyaméhek.
Vörös Krisztusoknak izgága,
Tavaszi hadja, várunk, várunk,
Mert a világ megszenvedett, megérett
S jussára méltó: a világra.
Kik immár nemcsak harcot hoznak,
De a harcot végigharcolják,
Tapsolj, Élet, kikkel régen tartoztál,
Millió, jövő Jézusodnak.
Nádasdy Ádám: Maradni, maradni
Az átzuhanás, az megterhelő.
Ilyenek: az elalvás, a fölébredés,
a megszeretés, a meggyűlölés;
amikor vendégek várhatók,
a boltban a tanácstalan álldogálás,
hogy házigazdává átalakuljak;
a vendégség után pedig a bútor,
mert vissza kell tolni megint privátba.
Ezek a nehezek. Amikor maradok,
az jó: az alvásnak mestere vagyok,
és ébren lenni nagyon szeretek.
Boldog vagyok, ha sok a vendég, és ha van
szerelmem, illetve ha nincs.
De átzuhanni egy beállításból
egy másikba, az összekuszál.
Maradni szeretnék, mindig maradni:
ha ébren vagyok, élesen figyelni,
ha alszom, mélyebb gödörbe leásni;
magányos levesporokat fölönteni,
vagy élettársi szennyest kotorászni.
Átzuhanni: az fáj. A változás
szűk száján átcsúszni, az horzsolás.
Romhányi József: Egy boldogtalan sün panaszai a halovány Holdnál
Sanyarú sors, te szabtad rám gúnyámat,
céltábláját az emberek gúnyának.
Engem senki nem cirógat, becézget,
mert a bőröm egy kicsit recézett.
Hogy irigylem a nercet, a hódokat!
Nekik kijár elismerés, hódolat.
Hányszor kértem a bennfentes rókától
hogy legyen az én ügyemben prókátor.
Könyörögtem: szólj a szűcsnek, bátyuska
protezsálj be prémesállat státusba
vagy vegyen be legalábbis bélésnek.
De hiába! Nem enged a kérésnek.
Értékemért agyon sose csapnának,
nem kellek én se muffnak, se sapkának...
Így kesergett sündörögve, bujkálva,
míg egy fakír nem került az útjába.
Az felkapta, gyönyörködve vizsgálta:
- Jössz a szögeságyamra, te kispárna!
A pék pókja
Az apróka
pók-apóka,
s a porhanyó
potrohú
pókanyó
a pékségben
a szennyezett
mennyezetre
nyálból való
máló
hálót
font, -
pont.
A kópé
póknép
pótlék-
hálókat eresztve
keresztbe
a pókasztal fölött,
hálóból ebédlőt kötött.
Félt a péppel pepecselő pék,
hogy odapök
a pók,
illetve a liszttel
hintett púpos pépre tisztel.
Ezért leseperte az apróka
pókpárt a padlóra.
Csattant a fapapucs -
Fuccs!
Így járt pórul a két pupák
pék
pók.
Pukk.
Kistesó
A kistesó az ordibál,
a kistesó az hisztis,
kaját a székből eldobál,
és szétszedi a sínt is.
A sínt azt sajnos szétszedi,
a kistesó az rombol,
a kistesó gonosz dzsedi,lelézerkardozom jól.
A kistesó az bajt csinál,
az felborít meg eltép,
a kistesó az Jancsikám,
hát hányszor mondjam el még?
A kistesónak van cici,
de fagyi nincs, csak tölcsér,
a kistesó az még pici,
a nagy dömperre fölfér.
A kistesó a viccemen
nevet, min más csak hajtép.
A kistesónak sicc! De nem
megy mégse sajnos arrébb.
A kistesó a félelem,
hogy el akarja venni!
A kistesót, míg énvelem van, nem bánthatja senki.
Leszek, ha éri támadás,
háromszáz hősi hellén,
nem tűröm el, hogy bántsa más!
Kupáncsapom, ha kell, én.
Robert Burns: Ha mennél hideg szélben...
Ha mennél hideg szélben
a réten át, a réten át,
rád adnám kockás takaróm,
öleljen át, öleljen át!
S ha körülzúgna sors-vihar
rémségesen, rémségesen:
szívemben volna házad,
oszd meg velem, oszd meg velem!
Volna köröttem zord vadon,
sötét, veszett, sötét, veszett,
mennyország volna nékem az
együtt veled, együtt veled!
S ha volnék minden föld ura
az ég alatt, az ég alatt,
koronám legszebb ékköve
volnál magad, volnál magad!
Walt Whitman (1819-1892): Ének magamról
51
A múlt és a jelen tünedezik - megtöltöttem, kiürítettem őket,
És továbbmegyek, hogy a jövő legközelebbi redőjét megtöltsem.
Figyelőm odafönn! mi közölnivalód van számomra?
Nézz arcomba, míg én az esti levegőt szippantom,
(Beszélj becsülettel, senki más nem hall és én csak egy pillanattal maradok tovább.)
Ellentmondok magamnak?
Jól van hát, ellentmondok magamnak,
(Én nagy vagyok, sokaságok vannak bennem.)
Azok vonzanak, akik közel vannak, az ajtólécnél várakozom.
Ki végezte el napi munkáját? Ki lesz legelőbb készen estebédjével?
Ki akar velem járni?
Akarsz beszélni, mielőtt elmentem? vagy talán már el is késtél?
Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet
Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
József Attila: Tavasz van! Gyönyörű!
Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.
Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!
Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel -
A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!
Radnóti Miklós: Hetedik ecloga
Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.
Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.
Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
Quintus Horatius Flaccus (i.e. 65- i.e. 8): Lydiához
Míg én voltam a kedvesed,
s felfénylő nyakadat még nem ölelte más
ifjú, míg veled éltem én,
nálam jobban a dús perzsa király sem élt.
Míg más nem hevített, csak én,
míg el nem ragadott tőlem a trák Chloé,
rólam szólt a dalod s olyan
híres voltam, akár hajdani ősanyánk.
Lantot penget a szép Chloé,
fenséges szerető és dalos ajkú is;
hogy megváltsam az életét,
vállalnám a halált boldogan érte én.
Engem meg Calais szeret,
testem most vele ég egy szerelem tüzén,
hogy megváltsam az életét,
vállalnám a halált kétszer is érte én.
S mit szólnál, ha a régi láng
fellobbanna ma és szőke Chloé helyett
hozzád kötne a vágy megint,
ajtóm újra neked nyílna ki Lydiám?
Szép csillag Calais ragyog,
náladnál meg a bősz Ádria sem vadabb,
nád sem hajladozóbb, de nézd!
csak véled tudok én halni is, élni is!
József Attila: Könnyű, fehér ruhában
Mindent, mi nem ennivaló,
megrágtam és kiköptem.
Magamtól tudom, mi a jó
s hogy egyremegy, szappangolyó
vagy égbolt van fölöttem.
És tudom, mint a kisgyerek,
csak az boldog, ki játszhat.
Én sok játékot ismerek,
hisz a valóság elpereg
és megmarad a látszat.
Nem szeretnek a gazdagok,
mig élek ily szegényen.
Szegényeket sem izgatok,
nem állok én vigasznak ott,
ahol szeretni szégyen.
Megalkotom szerelmemet...
Égitesten a lábam:
elindulok az istenek
ellen - a szívem nem remeg -
könnyű, fehér ruhában.
Ady Endre: Valaki útravált belőlünk
Valaki útravált belőlünk
Schöpflin Aladárnak küldöm.
Unatkozók s halálra-untak,
Bolondosan furcsák vagyunk,
Fájdalmasak és búcsuzók
S milyen furcsán nézzük magunkat
S milyen furcsán néznek most minket.
Csalódás-kő ránk nem zuhant
S mégis sujtódottan, szédülten,
Sustorgó ázott-fák a tűzben,
Panasszal égünk, lángtalan.
Mint elárvult pipere-asztal,
Mint falnak forditott tükör,
Olyan a lelkünk, kér, marasztal
Valakit, ki már nincs velünk,
Ki után ájult búval nézünk.
Egy régi, kényes, édes dámát,
Kegyetlen szépet siratunk,
Bennünksarjadtat: asszony-részünk.
Valakit, kiért hiúk voltunk,
Apródok s cifra dalnokok
S kit udvarunkban udvaroltunk.
Ingunk s mint rossz tornyok, bedőlünk,
Nagy termeink üresen kongnak,
Kölykösen úszók szemeink:
Valaki útravált belőlünk
S nem veszi észre senki más,
Milyen magános férfi-porta
Lett a szemünk, lett a szivünk,
Szemünknek és szivünknek sorsa,
Mert asszony-részünk elhagyott.
Nem tudjuk szeretni magunkat
És nem hisszük el, hogy szeretnek,
Ákombákomos szépeket
Idegen, váró embereknek
A régi tussal nem irunk,
Mert mi csak magunknak bókoltunk,
Asszony-énünkért, szertelen,
Érte voltunk jók, ha jók voltunk
És kacérok és hűtlenek
És most sírva megözvegyedtünk.
Ezer óh, jaj, baj, ejnye, nyűg
Siránkozik pityergő szánkon
S omladozó, árva szivünk
Ezer fájást talál, hogy fájjon
S ezeregy fájás fáj nekünk.
Kopott az arcunk, kopott minden,
Kopott a világ s a szivünk
S minden világ a szemeinkben:
Mi hírért, sikerért szalasszon,
Ösztönzőnk, igazi valónk,
Kiszakadt belőlünk, az asszony.
Radnóti Miklós: Pogány köszöntő
Nézd! dércsipte fáink megőszült
fején ül most a szél és lengő
harangú tornyok között csak
megkondúlnak a jámbor imák!
Csorgó nyálával békés borjú
lépdel még szekerünk után, de
már nem kószál szárnyas szavakkal
szájunk körül halovány ámen!
Megmosakodtunk! tornyok között,
fákon pihenő szélben és most
megőszült fák közt csókokkal tarkán
pogány szemekkel kitavaszodtunk!
A testünket nézd! együtt fakad a
rüggyel drága hús és napbadobált
csókjaink után boldog torokkal
így, istentelenül fölsikoltunk!
Radnóti Miklós: Tört elégia
1
Életem írtam kis bottal a porba
ott estefelé, hol két út összefutott.
Szörnyü ábra volt; füstölt, mint záptojás
szegények ritkás asztalán
és halálig mutatta magam:
államat fölkötő kendő takarta
kiserkedt szőrözetem végül
és oszlottam ott a selyem levegőben.
S az útontúli lejtőn gyenge bokorra
szállt a madár; csapdosva tartotta
a buktató ágon a súlyát
és elsiratott vékony fütyöléssel.
2
Most estébe fordult e sánta vasárnap
és itthon ülök. Békés és harcos könyveim fölött
a polcokon s fiókjaim lukán
lidércként imbolyg a házkutatás riadalma
és apró fényekkel tétovázik:
villanjon-é, vagy várjon-e még?
Hát villanjon! riadalom legyen itt
körülöttem! életem emlékei közt
két férfi lóg két durva bitón
s apró hajakkal sodrott kötél
foszlik a súlyuk alatt.
S mint hegyi fák ágaiból
hajnalra kicsúszik az új ág,
úgy belőlem is vadgalambhangu
versekben csúszik ki érettük a sírás.
3
És mindennap újszülött borzalommal élek
s oly nyugtalanul. Szeretőm karolásához is
gond íze járul s egyre vadabb bennem
a szomorúság.
De néha azért ő, ha azt hiszi
nem veszem észre, titkon hisz egy istent
és ahhoz imádkozik értem.
D. R. Kamphuyzen (1586-1627): Májusi reggelen
Mily bölcs a Teremtő s mi jó,
Ki mindent alkotott!
Ki minden élőt gondozó,
Mit szem megláthatott.
Ki áll a mindenség fölött
Védőn s ki nem merül;
Kitől a változás között
Minden megédesül.
A zord, hideg tél hogy lejárt,
Sok gond elszállt vele;
A földnek arca szépre vált
S elmúlt, mit szenvede.
A szent természet újra él,
Üde s ifjú megint
S az Úrra, sok áldásiér',
Hálásan feltekint.
A május, melynek kelleme
Előre boldogít:
Szívünk gyönyörrel tölti be
S elűzi gondjait.
A május úgy elandalít,
Mindent széppé teszen;
A lég üde, a nap vakít,
Szellő leng csendesen.
Az éjjel langyos harmatot
Hullajt a földre le,
Amelytől arca felragyog
S hálával van tele.
Virág-ruhába öltözik,
Min mézet gyüjt a méh;
Pacsirta zengve röpködik,
Míg száll a fű közé.
Virágbokron bimbó fesel,
A fák lombbal tele;
Az állat dús mezőn legel
S jókedvvel járja be.
Ez megtalálja mindenét
S szenved türelmesen;
Csak ember az, balgán, ki vét
S folyvást békételen.
Erénye gyarló s vágyait
Míg szertelen szövi:
Zavarja mások útait
S magát is üldözi.
S éltét, amely nem tart soká,
Hanem csak pillanat:
Kettőzve bajt, tékozolá,
Míg rajta áthaladt.
Az állat öntudatlan él
S nem féli a halált;
Az ember vágyakat cserél
És hányszor holtra vált!
Óh volna bár erénye több,
Tudása meg kevesb;
A lelke, szíve érezőbb
S értelme nemesebb!
Az élet, mit ember betölt,
Ha volna bölcs s komoly:
Egy Éden lenne majd a föld,
Míg most: inkább pokol.
Ady Endre: Az anyám és én
Sötét haja szikrákat szórt,
Dió-szeme lángban égett,
Csípője ringott, a büszke
Kreol-arca vakított.
Szeme, vágya, eper-ajka,
Szíve, csókja mindig könnyes.
Ilyen volt a legszebb asszony,
Az én fiatal anyám.
Csak azért volt ő olyan szép,
Hogy ő engem megteremjen,
Hogy ő engem megfoganjon
S aztán jöjjön a pokol.
Bizarr kontyán ült az átok.
Ez az asszony csak azért jött,
Hogy szülje a legbizarrabb,
A legszomorubb fiút.
Ő szülje az átok sarját
Erre a bús, magyar földre,
Az új hangú tehetetlent,
Pacsirta-álcás sirályt.
Fénye sincs ma a szemének,
Feketéje a hajának,
Töpörödött, béna asszony
Az én édes jó anyám.
Én kergettem a vénségbe:
Nem jár tőle olyan távol
Senki, mint torz-életével
Az ő szomoru fia.
Petőfi Sándor: A bánat? egy nagy óceán.
A bánat? egy nagy óceán.
S az öröm?
Az óceán kis gyöngye. Talán,
Mire fölhozom, össze is töröm.
Karinthy Frigyes: Zivatar 1927. április 2. délután
Tavaszi felhők közt hirtelenül
Megvillant valami - cikázó harangnyelv
S a fekete ég vészharangja megkondult félperccel utána.
Egyet ütött csak
És egyet dobbant rá válaszul lélekharangom:
Vészharang, köszönöm, hogy észrevettél!
Égi szikratávíró, köszönöm, hogy szerte küldted süllyedő hajómról a S.O.S.-t!
Dörgő menny, köszönöm, hogy elordítottad magad helyettem,
Talán meghallja mégis az Isten vagy más valaki:
Én csak ember vagyok, én hiába ordítanék.
Karinthy Gábor: Szerenád
Azért jöttem, hogy felkeresselek.
Azért jöttem, hogy fenyegesselek,
hogy megharapjalak, hogy üsselek.
Azért jöttem, hogy megszeresselek.
Azért jöttem, hogy megsirassalak.
Azért jöttem, hogy szívig hassalak,
hogy könnyeimmel vérig mossalak.
Azért jöttem, hogy felforgassalak.
Azért jöttem, hogy cirógassalak,
hogy dédelgesselek, nógassalak.
Kettőnk fölött is lebukik a nap:
azért jöttem, hogy egyszer lássalak.
József Attila: (AZ ISTEN ITT ÁLLT A HÁTAM MÖGÖTT...)
Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot
..................................
..................................
Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.
Ugy segitett, hogy nem segithetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.
Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.
A Halál rokona
Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.
Szeretem a beteg rózsákat,
Hervadva ha vágynak, a nőket,
A sugaras, a bánatos
Ősz-időket.
Szeretem a szomorú órák
Kisértetes, intő hivását,
A nagy Halál, a szent Halál
Játszi mását.
Szeretem az elutazókat,
Sírókat és fölébredőket
S dér-esős, hideg hajnalon
A mezőket.
Szeretem a fáradt lemondást,
Könnyetlen sírást és a békét,
Bölcsek, poéták, betegek
Menedékét.
Szeretem azt, aki csalódott,
Aki rokkant, aki megállott,
Aki nem hisz, aki borus:
A világot.
Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.
Ady Endre: Most ölelne valaki
Most ölelne meg valaki,
Most jönne az igaz asszony,
Ki csak egy kicsit öleljen,
De nagyon marasszon.
Most ölelne meg valaki,
Lehetne tiszta leányzó,
Hogy ömlene telt keblére
Az édes, a lágy szó.
Most ölelne meg valaki,
Valaki, hogy emlékezzem:
Sohse öleltek még némbert
Vissza szebben.
Most ölelne meg valaki,
Mikor futni kéne futva,
Mikor: ébredek-e holnap,
Isten tudja.
Most ölelne meg valaki,
Szép nőstény, könnyes és szánó:
Bűnbánó és dalos némber,
Víg bűnbánó.
Ady Endre: A szerelmetlenség istenéhez
A Sionnak hegyén szerelmetlen,
Boldog, ékes, hideg Valóság,
Én Istenem, szabadíts meg engem.
Kikért büntetsz, hogy igy szétomoltan
Még mindig fájnak a szerelmek?
Hűs vérűek unokája voltam?
Kikért büntetsz, hogy félve, utálva
Kit szeretek, nem szökök tőle
S nyomorultan huzódok utána.
Boldog minden rossz fiad, leányod
Kik szerettetvén nem szeretnek,
Vágyakkal őket meg nem alázod.
Boldogok, kik szirthoz hasonlítnak
S nem rózsáihoz hő-vizeknek,
Melyek buzgón, halálosan nyitnak.
Óh, én, világ eleven halottja
Csufja, gyávája, elveszettje,
Mindenkinek bus odaadottja.
Óh, én, kinek gőggel szerettetni
Volna szabad csak s nem vagyok más
Csak másokhoz ösztönözött semmi.
A Sionnak hegyén szerelmetlen,
Boldog, ékes, hideg Valóság,
Én Istenem, szabadíts meg engem.
Julius de Geyter (1830-1905): A város éjjel
Ki járt valaha nyári éjszakában
Falvak között, mikor hold nem sütött,
A táj felett mikor sűrű homály van
S az ég csillagruhába öltözött?
S látott-e ekkor a homály felett
Feltűnni messze egy-egy tűzhegyet?
A város az, mely alszik, álmodik,
Mint egy királynő, puha selymes ágyon,
Körűle lámpasor s a dús hálószobákon
Átrezg a fénysugár s halványkodik.
S éppúgy, miként ha szép hölgy ébredőben,
Egész csapat leány munkába áll,
Tesz-vesz, sürög, előkészítve bőven
Mindent, mi a Szépség díszére vál:
Hajnal körül a jó falusi nép
A városért éppígy munkába lép.
Mit kert, mező, gyümölcsös rendre érlel,
Mit ól, akol az élvezetre nyujt,
Jóval előbb mint a hajnal kigyúlt:
Hordják, viszik hajókon, vagy szekérrel
Hogy mire felkel az álomszuszék:
Belőlük majd jóízűet egyék!
József Attila: Eszmélet
1
Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.
2
Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent.
3
Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek -
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.
4
Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.
5
A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.
6
Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.
7
Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.
8
Fülelt a csend - egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot -
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.
9
Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!
10
Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.
11
Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.
12
Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.
Lovasi András: Egy az egybe
Fehéreket forgatok meg,
A földön kiterítve fekszenek,
Én a tőröm keresem.
Bár nem kenyerem a dicsekvés,
De hát megint győztem,
És a gyerekkor amíg tartott,
Winnetouként begyűjtöttem
Sok-sok, igen sok szőke skalpot.
És Szilaj Ló és Vörös Felhő,
Tehát sziú is voltam néha,
Meg Ülő Bika az tényleg győzött,
Bár elég régen még a
Sebesült Térd nevű patak
Jut eszembe nekem így most.
Ott meghaltunk mi is páran,
De főleg az volt igen kínos,
Hogy amikor eltemettek,
A rám került súlyos földtől
Nem láttam, hogy az élet szép,
És azóta ott lenn pörköl
Valami pokol, de így most
A tőröm hogyha meglenne,
Azzal kivágnám én magam,
S nem pörkölődnék tovább benne,
S elindulnék nagy szellemként
Rendet rakni a világba'.
Ahol baj van, Robin Hoodként
Lőnék én minden irányba,
Ahol meg jó, ott kiskabát
Lennék egy milliomos fián,
Vagy Télapó, hogyha lehet,
Télapó halott indián.
A tükörbe néztem fogmosás után, és nagymamám egyik kedvenc verse jutott eszembe. (Másik kedvence itt található.)
Heinrich Heine: Memento
A hajad oly fekete,
a ruhád oly fehér:
az ifjuság igérete
az élettel felér.
Ó, csal az ember élete!
ki tudja, mi nem ér?
Ruhád is lesz még fekete,
hajad is lesz fehér...
W. G. Nouhuys: (1854-1914): Hiszem ember vagyok
Óh ne mondd azt, ne mondd soha:
"Hiszen ember vagyok!"
Ennél dicsőbb nevet neked
Én nem kívánhatok.
Légy ember! Lelked fogja át
Az eszmék nagy körét;
S árassza szíved szüntelen:
Szeretet özönét.
Légy büszke rá, hogy nem hajolsz
S szenny hozzád nem tapad;
S annál, kit szenvedély vezet:
Te, többnek tartsd magad!
Jó úton hogyha indulál:
Járj rendületlenül;
Barát, nő, gyermek: jó, ha társ;
Ha nincs: hát egyedül!
Tisztult tudás s hő érzelem
Ha embert áthatott:
E névnél szebbet én neked
Már nem kívánhatok.
J. P. Heije (1809-1876): A vízililiom
Tavasz mosolyg; a völgy zöld szőnyegével
Szegett tavon fehér virág fesel,
A nyár csodája!... Hab ringatja el,
Takarva lomb s virágok függönyével.
Fehér kehely, zöld foglalatba zárva
Pompáz, miként a női szűz-erény,
Reá omol vakító déli fény
S mint egy királynőt rengeti vízárja.
De még alig hull sárga lomb a fákról
S a hűs habok ölébe visszaszáll...
Fény, napsugár rá többé nem talál.
Így fosztatunk meg álmaink honától!
Költészet és szerelmünk tűnve már...!
S a percnyi üdv fejében ez: nagy ár.
Ingrid Sjöstrand: A felnőttek furcsák néha
A felnőttek
furcsák néha.
Azt hiszik,
elég összeterelni
két "alkalmas korú" gyereket,
és a két gyerek
automatikusan jó haver lesz.
Szeretném összeterelni
papát
találomra egy "alkalmas korú"
bácsival
és megnézni, összehaverkodnak-e
- biztosan nem akarna
engem se többé összeterelni
Ulla-Gullával például.
Sokkal szívesebben játszom
Lill-Pärával,
pedig Lill-Pära kis tökmag,
de ugyanazt szereti
és ugyanazt utálja, mint én
- Ulla-Gullát például.
Siv Widerberger (1931-): Szerelem
Sten-Malténak nagy, vörös és elálló
füle van.
Nekem tetszik
a nagy, vörös és elálló
fül.
Fodor Ákos: Tündérpárbeszéd
– Tudsz játszani?
– Tudok.
– És szeretsz is?
– És szeretlek is
Rutger Kopland (1934-): Friss saláta
Én mindent elviselek.
Ha kiszárad a bab,
elhervad a virág, a saroknyi
krumplit ássák, elnézem száraz
szemmel. Ilyesmi
nem rendíthet meg.
De fiatal saláta szeptemberben
frissen ültetve, gyengén
nedves ágyba, azt nem.
Rutger Kopland (1934-): „Á”-kisasszony
Szeptember 19-én egy ködös
szeptemberben, „Á”-kisasszony
„Mindég elégedett” nevű hajójának
rossz oldalán kilépett
a Meppeli-Mélybe.
Már hideg volt, és a
kályhát sem tudta begyújtani,
édesanyja is éppen meghalt,
mindent rozsda evett vagy recsegett,
s a kajütből úgy tűnt:
isten és a szociális hivatal nem elérhető.
Elhagyta a fedélzetet.
Afanaszij Fet (1820-1892): Holdfény
Gyere a kertbe kedvesem,
Vaszilij Zsukovszkij: Dal
Mikor még bírtalak, akár egy bűvös álom,
Gergely Ágnes: Fohász lámpaoltás előtt
Uram, óvj meg a tökéletességtől.Milyen szép nap ez a mai! Minden évben örülök neki. Gondolkodtam, mit választhatnék a költőtől. És eszembe jutott egy vers, amit valaha valakitől kaptam. SMS-ben (mondtam, hogy nagyon régen történt) küldtem neki egy verscímet (szerelmesvers volt, azt hiszem Radnóti), és tűkön ülve vártam a választ. Majd egy verscím jött. Az illetőt régóta nem láttam, az SMS-ezésnél sem jutottunk messzebbre, de így is megköszönöm neki a verset.
József Attila: Mint gyermek
Mint gyermek, aki bosszut esküdött
tudná magát kisírni, elfödött
arcát mutatni szabad mosolyának, -
oly reménytelenűl erőlködök,
hogy könnyeimre: erényre találjak.
Világot hamvasztottam el szivemben
és nincs jó szó, mely megrikasson engem,
kuporogva csak várom a csodát,
hogy jöjjön el már az, ki megbocsát
és meg is mondja szépen, micsodát
bocsát meg nékem e farkasveremben!
Gergely Ágnes: Szeretek várni rád
"Fegyvert ragadni gyengeség:
megöl az ellenség és megver
s elszáll rólam a kedves ég.
Jogállamban a pénz a fegyver."
Amikor először hallottam ezt a verset (és nem tudtam mikor, kinek a tollából született) arra gondoltam, milyen aktuális vers. Majd kiderült, hogy majdnem száz éves.
József Attila: Gyönyörűt láttam
Gyönyörűt láttam, édeset,
Ám ez a kő is képletes.
A legjobb, ha mindent kimondok.
Igy oktatnak ügyeletes
és tanulságos napi gondok.
Lám, ösztönöm helyes nyomon
járt, amikor bejött az ember.
Kikapcsolja a villanyom
ez zúgott bennem, mint a tenger.
A kés ott volt az asztalon
- éppen a ceruzám hegyeztem -
ha ezt az embert leszurom,
tudom, mindennel kiegyeztem.
El voltam keseredve. Hát.
Minden sötét és szomorú lesz.
Állat védheti otthonát;
hanem másfajta háború ez.
Fegyvert ragadni gyengeség:
megöl az ellenség és megver
s elszáll rólam a kedves ég.
Jogállamban a pénz a fegyver.
A hadviselés itt ma más.
A hős a kardot ki se rántja.
Bankó a bombarobbanás
s mint fillér, száll szét a szilánkja.
Igy okoskodtam s jónapot
kivánva elhuzódtam oldalt
s este a nyájas csillagok
rámnevettek a teli holddal.
Míg a beküldők várnak, én csak álmodozom, mégpedig az egyik legcsodálatosabb tevékenységről! A vlamand költészettel való ismerkedésemnek első darabja. Eredeti cím a cselekvőt helyezi előtérbe, nem a tevékenységet: "Egy úszó egy lovas."
Paul Snoek: Úszni...
Úszni - kacagó vízben mélyen aludni;Nagyon jó hírem van! Megint olvasói kérésre jön egy vers! (Lásd a hozzászólást a lap alján) Nagyon köszönöm, hogy ezzel a verssel megismerkedhettem! Ahogy a beküldő mondja: "Ma is ilyen hittel kell várnunk az egészségesebb és jobb idők eljövetelét." Bárcsak lenne az emberben annyi remény és türelem hogy ilyen hittel tudjon várni.
Konsztantyin Szimonov: Várj reám
Várj reám s én megjövök,
Wass Albert: Üzenet haza
Üzenem az otthoni hegyeknek:Ma van gyerekkori legjobb barátnőm születésnapja, és erről az jutott eszembe, hogy a barátság olyan, mint visszafojott sírás. És így kivételesen egy dalszöveg következik. De azt hiszem Bereményi Géza műve megállja itt a helyét. És nem utolsó sorban, de mégis az utolsó sorban az üzenet hasznos. Cseh Tamás előadásában még élvezetesebb a mű.
Cseh Tamás: Szőke barátném
Szőke barátnémMa új vizek helyett nyugodtabb vizekre evezünk. Itt egyszer csak sötét lett, Mr Dylan énekel, és ahogy ígértem jön a nagymamám kedvenc verse. Több is volt neki, de ez különösen tetszett. "Mint lámpa, ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom," - mutatta a nagymamám a költő kegyetlenségét.
Szabó Lőrinc: Semmiért egészen
Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.
Ehhez a vershez nem is merek kommentárt írni, s talán nem is illik ilyet külföldről könnyedén idetenni. 111 éve született a vers.
Ady Endre: A föl-földobott kő
Föl-földobott kő, földedre hullva,
Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbusong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.
Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.
Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomoruan magyar.
Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
Kicsi országom, példás alakban
Te orcádra ütök.
És, jaj, hiába mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék,
Százszor is, végül is.
A mai napra nem jött az ihlet, így odamentem vadiúj könyvespolcomhoz, és felcsaptam egy könyvet, tetszőleges oldalon, és ez lett belőle. (A köny a Világirodalom legszebb versei első kötete, amit még nagymamámtól kölcsönöztem, majd örököltem. Ezúttal is emlkészem rá. Egyik nap majd az ő kedvenc verse is jön.) Ami meglepő, hogy mennyire passzol a vers a hangulatomhoz. Ezekben az időkben csak futni járok ki a közeli erdőbe, és mintha millió újabb élmény érne, úgy szívom be a természet szagát. Szagát bizony, nem illatát. Az illet valami könnyed, finom dolog, de természetnek szaga van, hol a nedves földnek, a fáknak, a lovaknak, a rothadó növényeknek a vízben.
Charles Baudelaire: Kapcsolatok
Templom a természet: élő oszlopai
időnkint szavakat mormolnak összesúgva;
Jelképek erdején át visz az ember útja,
s a vendéget szemük barátként figyeli.
Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak
valami titkos és mély egység tengerén,
mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény,
egymásba csendül a szín és a hang s az illat.
Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok,
oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák,
- s mások, győzelmesek, romlottak, gazdagok,
melyek a végtelen kapuit nyitogatják,
mint az ámbra, mosusz, tömjén és benzoé:
test s lélek mámora zeng bennük ég felé.
Arra gondoltam, ha már így a lakásba szorultunk, olvassunk minden nap egy verset. A mai napot nem egy vidám verssel indítom, de szép minden szavát ízlelgetni. Talán nem helyénvaló ilyen időszakban az elmúlásról verset megosztani, de Faludyval még az elmúlás is szép. Mivel a vers hosszú, így első napra talán nehéz falat, csak egy idézetet közlök, de az elvetemültebbek erre a linkre kattintva megtalálják a művet teljes hosszában.
Repedt tükrénél állt a Céda:
"Hajamnak árja még veres,
miért, hogy már a régi léha
seregből már senki sem keres?
Ölem még izzó csókra éhes,
mellem rózsája még kemény..."
S az ablakon röhögve lépett
be az utolsó válegény:
"Hopp, Sára, hopp gyerünk a táncra,
ma: holt szerelmeid torán
hadd üljön nászlakomát lárva
ágyékod hervadt bíborán!"
- Buján fetrengtünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Éjfél borult a háztetőkre,
s kuvikhan szólt a berken át,
midőn a Bankár útnak indult,
elásni véres aranyát.
Az útkereszten vasdoronggal
hét ördög várta s a Halál;
s mikor kardot rántott, a csontváz
fülébe súgta: "Mondd, szamár,
szamár, mit véded még a pénzed?
Meghalsz s a kincsed elviszem,
s a kincs helyett eláslak téged,
akit nem ás ki senki sem."
- Kufárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!